2008. június 22., vasárnap

A depresszióról

„Európában minden negyedik embernek lesz életében legalább egy jelentős mentális megbetegedése. Az Európai Unióban 18,4 millió 18 és 65 év közötti ember szenved súlyos depresszióban, évente 58 000 uniós polgár vet önszántából véget életének, és ennél tízszer nagyobb az öngyilkossági kísérletek száma.” Írja az Európai parlament Budapest Hírlevele.

A depresszió súlyos probléma nemcsak az EU-ban, hanem Magyarországon is. Az ezzel kapcsolatos felvilágosító programok nem elegendőek ahhoz, hogy a társadalmi köztudatba beépüljön az, hogy ez ugyanolyan kémiai elváltozások következtében kialakuló betegség, mint egyéb más károsodás a szervezetben.

A javaslat foglalkozik a megbélyegzés elleni küzdelemmel is. Sajnos, sokan nem merik beismerni ha ezzel küzdenek, mivel még ma is stigmatizáló, ha valaki depressziós. Azonban ez esetben súlyosbodhat az érintett személy állapota, és végül a legsúlyosabb esetben öngyilkossághoz is vezethet, a kezeletlen betegség. Ezért fontos, hogy ha valaki a depresszió enyhe jeleit érzékeli magán és ez két hétnél tovább fennáll, akkor forduljon orvoshoz. Ezek a tünetek lehetnek: érdektelenség a környezet eseményei iránt, levertség, fáradtság, álmatlanság, vagy éppen aluszékonyság, a táplálkozási zavarok, fásultság, vagy túlzott érzékenység.

A korai felismerés, és gyógyítás fontosságát az EP javaslat is hangsúlyozza. Ennek érdekében megfelelő intézkedéseket sürget. A Bizottság kulcsfontosságú célcsoportként előtérbe helyezte a gyermekeket, a munkavállalókat, az időseket, és a társadalom hátrányos helyzetű tagjait, azonban kiterjesztené ezt a kört például a súlyos mentális megbetegedéssel elő emberekre, a hosszú lefolyású vagy gyógyíthatatlan betegségben szenvedőkre, a fogyatékkal élő személyekre, a fogva tartottakra, az etnikai és más kisebbségi csoportokra, a hajléktalanokra, a bevándorlókra, a bizonytalan állással rendelkező emberekre, a munkanélküliekre, továbbá különösen a nőket érintő mentálhigiéniai és gondozási kérdések körére.

Ma már olyan korszerű gyógyszerek állnak rendelkezésre ennek gyógyítására, amelyekkel egy-két héten belül jelentős javulás érhető el. Ellenkező esetben az állapotrosszabbodás előidézheti a teljes munkaképesség csökkenést, és hónapokra, esetleg évekre kieshet a páciens a munkavégzésből. Legsúlyosabb esetben rokkanttá válhat. De léteznek olyan gyógyhatású készítmények is, teák, vagy étrendkiegészítők, melyek a terápiát kiegészíthetik.

A hazai társadalomban sajnos, a pszichiátriát, mint tudományágat sokszor misztifikálják, és kvalifikált emberek sincsenek tisztában a jelentőségével. De miért is lenne ez másként, mikor az orvosok között is ez a hivatás alulértékelt. A mai napig a rendelőknek csak kis részében van megoldva, hogy külön szobában rendeljen az orvos az asszisztenstől. Itt pedig nagyon fontos a személyes kontaktus az orvossal, és a titoktartási kötelezettség, a meghitt nyugodt környezet. Mindemellett az orvosi társadalom ezen rétege a legintelligensebbek közé tartozik.

Nagy problémát jelenthet az is, ha előfordul, hogy a fekvőbeteg intézményekben nem tartják be az erre irányadó jogszabályokat, és nem az emberi méltóságnak megfelelően bánnak a beteggel. Ennek tudata is visszatarthatja a beteget a kezelés lehetőségének igénybevételétől. Fontos, hogy a pszichoszomatikus megbetegedéseket /gyomorfekély/ kezelő orvosok ne csak ezeket kezeljék, hanem irányítsák a beteget a pszichiátriára is. Ez azonban nagyon sokszor nem történik meg.

A pszichiátriai betegeknek, főleg a drog, alkohol miatt kialakult lelki elváltozásokkal élőknek nagy szükségük lenne a megfelelő rehabilitációs intézményekben történő elhelyezésére. Azonban a rendszerváltás óta nagy gondot jelent, hogy ezeket az intézményeket sorra megszüntették. Remélhetőleg az egészségügy átalakításával ez a probléma megoldódik majd.

Ezeket a betegeket az intézményből történő kikerülésük után megfelelő munkahelyeken kellene elhelyezni, esetleg védett munkahelyen, vagy akit lehet integrált munkahelyen, megfelelő orvosi felügyelet alatt. Sajnos a munkáltatók nagy része erre nincs felkészülve, sőt egyenesen idegenkedik ilyen dolgozó felvételétől. Nincsenek olyan ösztönző juttatások sem amelyek a munkaerő-piacon ezt motiválnák.

A helyzet súlyosnak mondható, és ezért minél előbb változtatni kell rajta, melyben nagy felelőssége van a kormánynak és a társadalom egyéb szereplőinek is. Magyarországon is sokkal többet kellene ezzel a kérdéskörrel foglalkozni, és esetleg erre nézve is kiadni egy Zöld Könyvet.